2000. október 29. vasárnap. 5. nap, Peking.

“…Hajnali 11.50. Ébredés, vakarózás, a szokásos reggeli thai-pin beszerzése, elfogyasztása. A thai-pin-t még mindig nem tudom elképzelni sem hogyan írják, de így mondják, bár ha én kérem nem értik. Mindegy ez már így marad. A thai-pin valami rizslisztből készült pita olyan vastagon átitatva zsírral, hogy teljesen felesleges bármit rákenni, mindent ledob magáról.

A közelben áll valami TV-torony, amely egyben egy kilátóhely is. A mai napi program a buszozással kezdődik.  A helyijárat kifejezés egészen új értelmet nyert itt Pekingben a város méretei miatt. Simán belekeveredhetsz egy másfél órás, megszakítás nélküli kalandba, anélkül, hogy valami – a helyi fejek számára – szokatlan dolog történne. A jegy ára 1 Yuan, ami nagyjából 35 forintot tesz ki. Ezért az összegért a különböző körutakat és végeláthatatlan sugárutakat mind bejárhatod, feltéve, hogy nem szakítod meg az utazást, vagy esel pánikba, ami szintén könnyen megvan, ha kanyarodás nélkül utaztál már vagy negyven percet. Az említett egy Yuan, vagy Kwai ahogy itt hívják, viszont már nem annyira méltányos összeg, ha azt nézzük, hogy még legalább háromszázötvenen utaznak a járművön úgy, hogy a passengereken kívül a busz motorja is a fedélzeten tartózkodik egy nagy, kockás takaró alatt elbújva, mint szemérmes potyautas, az utastér első felét teljesen magáénak tekintve. A busz sofőrje efféle apróságok felett szemethunyva folyamatos dilemmában van a sebességváltó létjogosultságát illetően. Több éve is lehet, hogy először találkoztak, ám a sors úgy hozta, hogy sosem lettek igazi barátok, kapcsolatuk inkább amolyan személytelen munkakapcsolatnak tűnik. A szakértelmet óriási rutinnal helyettesítve (legnagyobb ámulatomra) sikerül a zsúfolt buszt többször is álló helyzetből indulásra kényszerítenie hármas, nem ritkán négyes fokozatban. A sebváltás terén mutatott nyilvánvaló hiányosságait azonban szorgalmasan igyekszik pótolni kürtkezelési készségével, mellyel egyúttal elsőrangú ceremóniamesterként feledteti az utasokkal, hogy véletlenül ismét hártamenetbe kapcsolt negyvenes tempónál.  A sofőrön kívül a helyi békávé egy másik alkalmazottja is helyet kapott a szerelvényen, ezzel még kisebbre  csökkentve a motor által minimálisra redukált utazóhyelyek számát. Hozzá kell tennem, ez az ember, ellentétben a kapitánnyal, mestere a szakmájának. Bárkinek képes jegyet eladni a több rétegben megtelt busz bármely pontjára annak ellenére, hogy egy méterszer-méteres kalickába van bezárva.

(tovább…)

2000.október 27. péntek. 3. nap, Peking.

“…Az első utam egy utcai szerelőhöz vezet. Érdekes és nélkülözhetetlen szakma ez Pekingben, de gondolom egész Kína területén. Az utcán, egész pontosan a járdán, egy figura vagy több, ez attól függ mekkora a Betéti társaság, a lerobbant bringákat berheli fillérekért, percek alatt. A területen használt kerékpárok számát tekintve nem csoda, de folyamatosan dolgoznak.
Az eljárás első látásra elég eredeti és ezzel együtt szokatlan is az európai szemnek. Már ahogy a 28-as öntöttvas vázzal terhelt, ernyedten a gravitáció áldozatává vált bicót a kezükbe veszik, látszik rajtuk, hogy nem fognak viccelni. Többszörös aranyérmes új-zélandi birkanyíró mozdulattal ráveti magát a keróra, és kezdődik az operáció. Az operáció szó egy kicsit erős mondjuk, mivel a leggyakrabban használt tool egy két kilós kalapács. Szakmai tudásukban, rutinjukban bízva pedig igazán határozottan bánnak vele. Tudnak a pöröllyel éket lazítani, láncot leszedni, visszatenni, sőt egyszer tanúja voltam egy váltó beállításnak is, amit az ámulat miatt teljesen elfelejtettem lefotózni. Messziről egészen úgy hangzik, mintha egy kovácsműhely volna a környéken, pedig a szaki épp csak új gumit rak fel egy 888888-as felnire. Ördögi technika…”

(tovább…)